Bokros Szilárd: 100!

- Számon tartod a mérkőzéseid számát? Tudtad, hogy jubileumhoz közelítesz?
- Ugyan nem strigulázom a meccseket, de azt tudtam, hogy mikor következik a 100. találkozó, és bevallom, kíváncsi is voltam arra, hogy kapok-e a klubtól valamilyen meglepetést.
Ezzel együtt sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítok az eddig vezető útnak, mint magának a jubileumnak. Megtiszteltető érzés Diósgyőrben játszani, és nagyon örülök, hogy elértem, ezt a számot, még tízszer ennyit kívánok magamnak! Öt év sok idő, de mintha elrepült volna. Dolgoztam néhány edzővel, néhány sportigazgatóval és még mindig itt vagyok, ami azt jelenti, hogy lehet rám számítani, én pedig szeretnék minden egyes nap rászolgálni erre.

- Hogy érzed magad most?
- Végre elkezdtünk nyerni, mert nagyon régen győztünk a DVTK Stadionban. Ezzel egy nagy teher gördült le rólunk, mert ugyan profik vagyunk, akik a fociból élnek, de nekünk sem mindegy, van-e pontokban mérhető eredménye a hétközben elvégzett munkának, és mosolygós arcokat látunk magunk körül, vagy mindenki feszült az eredménytelenség miatt. Ugyanakkor azt is tisztán látjuk, még semmit nem értünk el. Továbbjutottunk a kupában, de csak a 32 között járunk, és a bajnokságban is csak egyszer győztünk, ami összességében semmit nem jelent, hiszen messze még a vége. Tisztában vagyunk azzal, hogy az elejét elrontottuk, de a hátralévő 23 mérkőzés dönti el, hogy hol végzünk a bajnokságban.

- 2021 nyarán érkeztél kölcsönbe Diósgyőrbe, hogy emlékszel vissza az azóta eltelt évekre?
- Felcsúton nevelkedtem, és először hagytam el a Puskás Akadémiát, amikor Diósgyőrbe kerültem. Az ügynökömmel, Papp Bencével jöttem, és már a megérkezés is emlékezetes volt: a csodálatos stadion, ahogy fogadtak, utána jött a fotózás, majd a bemutatkozó interjú.
Ezt követően az első év nem úgy sikerült, ahogy terveztük, pedig jól indult minden, féltávnál az első helyen fordultunk, de utána valami elromlott, és a végén a harmadik helyen végeztünk, így elmaradt a feljutás. Én pedig a kölcsönszerződés lejártával visszatértem az anyaklubomba, ám utána napokon belül meg tudtunk állapodni, és a kölcsön után végleg a DVTK játékosa lettem.
A következő év pont ellentétes forgatókönyv szerint alakult: nagyon rosszul indult, de happy end lett a vége. Az első öt fordulóban egyáltalán nem játszottam, majd az edzőváltást követően minden egy csapásra megváltozott, még átállási időszakra sem emlékszem. Onnantól kezdve egyből kiegyenesedtünk, és végül magasan nyertük a bajnokságot. Kívánom, hogy ez az év is legyen ilyen, de úgy vélem, most nehezebb a helyzetünk, mert rosszabbul kezdtünk, több forduló is eltelt, ráadásul idéntől csak egy csapat jut fel közvetlenül, a másodiknak osztályozót kell játszani.
A feljutást követően is szerettem volna sokat játszani, és megmutatni, hogy egy osztállyal magasabb szinten is képes vagyok ugyanolyan jó teljesítményt nyújtani. Azonban Kuznyecov Szergej vezetőedző elképzelése szerint az NB II.-es bajnokságot megnyerő játékoskeret nem volt elég az élvonalra, ezért sok új játékos érkezett, többek között az én posztomra is. Bevallom, rendkívül frusztrált, hogy kiszorultam a kezdőcsapatból, és már télen felmerült, hogy a folyamatos játéklehetőség érdekében kölcsönbe megyek. Végül ekkor még maradtam, és milyen az élet, milyen a futball, a bajnoki rajt előtt számomra mindenféle előjel nélkül edzőt váltottunk, én pedig tavasszal fokozatosan egyre több bizalmat kaptam Vladimir Radenkovićtól. Visszatekintve rengeteget tanultam ebben az évben is. Stevie (Stephen Bitok - a szerk.) játszott folyamatosan a helyemen, és pedig megkérdőjeleztem saját magam teljesítményét, mert soha nem az edzőre vagy más külső tényezőre hárítom a felelősséget, hiszen ha olyan jó lennék, akkor biztosan én játszanék. Eközben folyamatosan figyeltem, hogy mit hogyan csinál, igyekeztem ellesni, miért tud olyan sokat futni, miért pontosak a beadásai és hasonlók. Bármennyire bántott, hogy ő játszik és én nem, mégis igyekeztem tanulni tőle, még ha ezt akkoriban el nem ismertem volna sem neki, sem bárki másnak.

Bokros Szilárdot gyakran kell feltartóztatnia a védőknek az ellenfél térfelén (Fotó: Szabó Krisztián)

Így érkezett el a nyári átigazolási időszak, amikor Kassára kerültem kölcsönbe. Úgy érzem, jó döntést hoztam, mert rengeteg tapasztaltam, és még többet tanultam. Egyből felismertem, hogy nem mindent jelentenek a körülmények, hiszen míg Diósgyőrben minden a rendelkezésre állt az edzőpályáktól a konditermen keresztül az DVTK Medical által nyújtott egészségügyi háttérig, addig Kassán ugyan már készen állt a modern stadion, de az edzés például úgy zajlott, hogy megcsináltuk a mobilizációt a stadionban, majd négyen beültünk egy autóba, és 10-15 utazás után értünk el a város másik részén található edzőpályára, amiről sok mindent el lehetett mondani, de azt, hogy sima lenne, azt nem. Mégis jó erőállapotban volt a csapat, nagyon figyeltek a posztspecifikus terhelésre, például nekünk szélső játékosoknak többet kellett futni. És ha valaki nem érte el a kitűzött célt akár egyetlen edzésen, akkor a közös gyakorlás végén futott még a két 16-os között néhány hosszat. Ezzel együtt az eleje nehéz volt, mert a diósgyőri öltöző sokkal befogadóbb közeg, majd ahogy elkezdtem szlovákul tanulni, és egyre többet játszottam, úgy változott meg minden, és egyre jobban éreztem magam.
Szlovákiában direktebb a játék, több a futás, a sprint, a letámadás, amihez alkalmazkodtam, és ezzel együtt egy edzőváltást követően a csapat is elkezdett nyerni. Azonban október végén sajnos eltört a karom, a csapat azonban nélkülem is folytatta a jó szereplést, majd a februári visszatérésemet követően is kitartott a lendület, és a felsőházban folytattuk (Szlovákiában 12 csapatos az első osztály, ami két kört követően kettéválik. Az első 6 a bajnoki címért és az európai kupahelyekért játszik. Legvégül a második Európa Konferencia Liga-selejtezőt érő helyért mini rájátszást rendeznek, így mindenki számára marad tét, ugyanakkor a kiesés veszélyének elmúltával bátran lehet játszatni a fiatalokat is. A második 6 pedig a kiesés ellen játszik: az utolsó kiesik, az utolsó előtti pedig osztályozót vív - a szerk.). A végére olyan csapattá váltunk, hogy akár Pozsonyba utaztunk, akár Nagyszombatba, vagy a DAC csapatát fogadtuk, mindenkivel fel tudtuk venni a versenyt.
Komplexebb játékosként tértem vissza, ám a nyári felkészülés során megsérültem, mert ugyan éreztem a fájdalmat, de összeszorított szájjal edzettem tovább, és bíztam benne, hogy elmúlik. Most már tudom, hogy hamarabb meg kellett volna állni, de így csak nagyobb lett a baj. A bajnokság elejét kihagytam, de utána visszaverekedtem magam a kezdőbe, és év végéig megtartottam a helyem. Szlovákiában megtanultam, hogy a szélén nem csak futni kell, hanem sokkal aktívabbnak kell lenni, ám azt rendkívüli módon sajnálom, hogy egy ilyen évben váltam alapemberré. Sokat gondolkodtam a kiesés okain, ám nem tudnék egyetlen felelőst megnevezni, mindenki kivette belőle a részét, a játékosok, a vezetőedzők, a sportigazgatók, tényleg mindenki.

Bokros Szilárd a saját térfelén sem tétlenkedik (Fotó: Szabó Krisztián)

- Kicsivel több, mint öt éve érkeztél Diósgyőrbe, mennyivel másabb a mai Bokros Szilárd, mint a 2021-ben megismert?
- Nagyon más. Ma érett játékos és érett férfi vagyok. Közhely, de szinte gyerekként érkeztem, és itt nőttem fel, mert az elmúlt öt évben rengeteget változott a gondolkodásom. Belerázódtam a közegbe, jobban kezelem, hogy ennyi néző előtt kell játszani, és ilyen nyomás van rajtam, sőt élvezem is. Persze az lenne a legjobb, ha ismét az első osztályban, és teli lelátók előtt léphetnék pályára.
Megtanultam, hogy a profi labdarúgás nem csak arról a napi másfél-két óráról szól, amit a pályán töltünk, hanem legalább olyan fontos az edzés előtti mobilizáció a konditeremben, vagy a nyújtás utána. És persze egész nap oda kell figyelni az étkezésre, a pihenésre is, mert ellenkező esetben akkor sem tudok jó minőségű munkát végezni, ha egyébként magán az edzésen mindent beleadok.
Mert az ambícióim egyáltalán nem változtak, ma is ugyanúgy a maximumra törekszem, mint akkor, igaz ma már többet jelent a maximum. Még vannak álmaim, szeretnék az NB I.-nél is magasabb szinten játszani, de ahhoz első lépésként minél hamarabb vissza kell jutni az élvonalba, és utána ott futni egy-két kiemelkedő idényt.
Azonban az is igaz, hogy most már felmerül bennem, nehogy túlságosan is kérlelhetetlen legyek magammal szemben, ha véletlenül két egymást követő szabadnapot kapunk, akkor a másodikon nem kell feltétlenül kondiba vagy futni menni, lehet egy kicsit pihenni is. Igaz, ezt még gyakorolni kell.

- Az aktív vagy a passzív pihenés híve vagy?
- A feleségem társaságában mindig ki tudok kapcsolódni, sorozatot nézünk, kutyát sétáltatunk, lényeg, hogy együtt legyünk. A barátokkal Playstation-özni szoktam, esténként pedig olvasni. Erre is igaz, hogy sokat tanultam az előző években, ennek köszönhetően közvetlenül elalvás előtt már nem a képernyőt - legyen az tévé, telefon - nézem, hanem inkább olvasok, így sokkal jobban tudok aludni is.
És ehhez jön még a tanulás, volt rá példa, hogy az idegenbeli bajnokira is vittem magammal a laptopom. A Miskolci Egyetem sportszervezés szakára járok, és ha minden jól alakul, akkor nyárra meglesz a diplomám.

Bokros Szilárd (Fotó: Szabó Krisztián)

- Beszéltünk arról, hogy milyen téren fejlődtél. És miben maradt benned hiányérzet?
- Szinte minden évből tudok mondani valamit. Rögtön az első évben nem jutottunk fel, a második évben bajnokok lettünk, de felmerült bennem, miért nem adtam mondjuk öt gólpasszal többet, a harmadik évben sokkal többet szerettem volna játszani az NB I.-ben, az előző évben pedig hatalmas csalódást jelentett a kiesés, de ha többet tudok segíteni a csapatnak az előre játékban, akkor talán minden másként alakul. Mondtam már, hogy maximalista vagyok, nincs olyan nagy mennyiségű gól, gólpassz, ami után ne kérdezném meg magamtól: nem lehetett volna több?

Ha arról van szó, az ellenfél tizenhatosán belül is feltűnik (Fotó: Szabó Krisztián)

- Feczkó Tamás érkezése után 3-4-3-as hadrendre váltott a DVTK, ahol a középpálya bal szélén kapsz helyet. Segíthet ez a gólpasszok és a gólok számának növelésében?
- Igen, ez a játékstílus sokban hasonlít arra, amit Kassán játszottunk, és jobban testhez áll nekem. Élvezem ezt a játékrendszert, mert szeretek fel-alá futni a vonal mellett. Az biztos, hogy tavaly nagyon keveset támadtunk, ritkán jutottunk el az ellenfél kapujáig, ami idén megváltozott, több a helyzetünk, és többet lövünk kapura. Nekem sem mindegy, hogy mérkőzésenként egyszer, vagy ötször-hatszor adom be a labdát, így fogalmazhatunk úgy is, hogy elvárható - és el is várom magamtól -, hogy nagyobbak legyenek a számaim. Ráadásul nem csak középre kell tennem a labdát, hanem pontosan le van tisztázva, hogy hová kell ívelni a labdát, illetve a társaknak hová kell érkezni középen, így sokkal nagyobb eséllyel lesz gólpassz egy beadásból.

- Ha már szóba került a posztod, akkor talán kevesen emlékeznek rá, de belső középpályásként kezdted a pályafutásod. Van még olyan ambíciód, hogy visszatérj oda?
- Nincs. Nagyon régen játszottam a középpálya közepén, az elmúlt években teljesen átalakult a játékom, igazi szélső lettem, aki a vonal mellett fel-le futva érzi jól magát. Mondjuk Kassán előfordult, hogy egy mérkőzésen feltoltak középcsatárnak. Hozzáteszem, azon a meccsen gólt lőttem, és legyőztük a rózsahegyieket, de tudom, hogy nem az az igazi posztom.

- Tavasszal múltál 26 éves, hol jársz most a karrieredben?
- Remélem, hogy nem a csúcson, baj is lenne, ha az NB II.-ben a csúcson érezném magam. Az eltelt 26 évben most vagyok a legjobb játékos, most tudok magamról és a labdarúgásról a legtöbbet, de bízom benne, hogy a következő években csak még jobb leszek, mert nem akarok leállni a fejlődésben. Sok van még előttem, amit igyekszek kihasználni.